Kockázat.

Ezen az egy szón milyen sok dolog múlik. Veszthetünk és nyerhetünk is. Én sokszor kockáztattam életem során. Amikor 11 évesen lementem barátaimmal csapóajtó alá, nyertem. Ha nem tettem volna meg Voldemort már réges-rég visszatért volna, és sokkal erősebb lenne. 12 éves koromban is sok minden múlott rajtam. Ha akkor nem megyek le a Titkok Kamrájába, Ginny már nem élne. Tehát itt is nyertem, de kérdéses volt, hogy mikor fordul meg a szerencsém. 13 évesen sajnos vesztettem. Ha akkor Sirius és Remus megöli Féregfarkot, és nem állok az útukba, talán Voldemort Peter segítsége nélkül vissza sem tért volna. 14 évesen Cedric élete a kezembe volt. Sajnos ő meghalt és a Sötét Nagyúr is visszatért, tehát ekkor vesztettem. 15 évesen nagyon sok barátomat elveszthettem volna, de nem történt nagyobb bajuk. Viszont Sirius meghalt és ezután már nem mertem kockáztatni. 16 évesen egyáltalán nem kockáztattam, ezért vesztettem el Ginnyt. Ő volt a második szerelmem, de nem akartam, hogy valami baja essen. Ma már egy nagyon kicsit bánom, hogy ilyen könnyen feladtam, de így nincs már akkora veszélyben.

4 év telt el az óta és Ginny boldog családjával és kiváló auror. Én és Ron is aurorok lettünk, de Hermione gyógyító lett. Milyen különös. Hermione, aki mindig is erős volt, most is annak mutatja magát, de én ismerem és tudom, hogy legbelül nagyon fél. Azt viszont nem tudom megfejteni, hogy mitől retteg. Nagyon sokat találkozunk. Ronnal nem házasodott össze, mert még 17 évesen összevesztek. Tudom, nagyon sokat veszekedtek, de azon a napon valamelyiküknél betelt a pohár. Egyikük sem mondta el, hogy min kaptak össze, de ez sokkal komolyabb dolog lehetett, mint a bájitaltan dolgozat lemásolása.

Most is őt várom. Gyűlés lesz a Grimmauld téri házamban, mert Voldemortot sajnos még mindig nem sikerült legyőznöm. Nagyon sokat gondolkoztam ezen a dolgon, de valami még mindig hiányzik ahhoz, hogy végezzek vele. Hermione szerint nincs bennem elég lelki erő. Lehet, de vajon miért nincs. Valaki kopogott az ajtón. Ahhoz még túl korán volt, hogy bármelyik rendtag jöhessen, így nem tudtam mire vélni a dolgot. Kinyitottam az ajtót. Hermione volt az. Egy gyönyörű fehér talárban volt, amelyen a Szent Mungó címere díszelgett. Nagyon karikásak voltak a szemei, mert 48 órás műszakja volt. Szinte beesett az ajtón. Még szerencse, hogy idejében elkaptam. Fáradtan körülnézett.

-         Jaj, bocsi Harry. Azt hiszem, hogy félre hoppanáltam. – védekezett a lány és már indult is volna, de nem engedhettem, hogy így hoppanálgasson. A végén még baja esik.

-         Ne Hermione! Aludj csak itt! Van itt elég szoba és amúgy is, nemsokára kezdődik a gyűlés és addig már felesleges hazamenned – mondtam neki és, úgy tűnt, hogy meggyőztem, mert visszafordult.

-         Köszi! El sem tudom mondani, mennyire hálás vagyok! – hálálkodott Hermione, majd szépen, lassan felvezettem a lépcsőn. Már nagyon fáradt lehetett, mert csak úgy ráborult az ágyra. Szépen betakargattam. Még vetett rám egy hálás pillantást, utána mély álomba szenderült. Még sokáig álltam az ágya mellett. Nem tudom, valahogy olyan gyönyörű volt. Nem bírtam róla levenni a szemem úgy, mint a karácsonyi bálon. Lehet, hogy beleszerettem Hermionéba? Miket gondolok én, hiszen ő a barátom. Mindig is fontos volt nekem, de sosem néztem rá úgy, mint egy nőre. Olyan természetesnek hittem, hogy ott volt mindig mellettem és csak most döbbentem csak rá, hogy milyen rossz lenne, ha elveszíteném. Megnézetem az órám, és döbbenten láttam, hogy 5 perc múlva kezdődik a tanácskozás. Hallottam lentről hangokat. Lassan ébresztgetni kezdtem Hermionét. Annyira nem akaródzott felkelni, de muszáj volt lejönnie, mert ez egy nagyon fontos megbeszélés volt. Végül megadta magát. Először azt sem tudta, hogy hol van, de amint engem észrevett, rájött. Még így álmosan is olyan gyönyörű volt, nem is tudtam, hogy miért nem vettem ezt észre rajta korábban. Kócos fürtjeit egy könnyű bűbájjal rendbe rakta, és egy vasaló bűbájjal megigazította a ruháját. Én addig varázsoltam neki egy kávét. Gyorsan lehajtotta és már indultunk is. Az egyik lépcsőfordulóban megfordult a fejemben, hogy mi lenne, ha megcsókolnám. Már megint hova kalandoznak a gondolataim? Talán mégis szeretem? Többször is közel kerültünk egymáshoz. Éreztem, hogy muszáj megtennem. Nem tudtam, hogy ő mire gondol, de éreztem, hogy én sem vagyok számára közömbös. Végül az utolsó emeletnél határozott cselekedetre szántam el magam. Megállítottam és a szemébe néztem. Most utoljára szerettem volna kockáztatni. Aki mer, az nyer. Gyönyörű barna szemében már nyoma sem volt álmosságnak, hanem kíváncsisággal nézett rám.

-         Hermione csak annyit szeretnék neked mondani, hogy… - itt tartottam egy kis hatásszünetet. Ő rám nézett, nem is tudom, mintha reménykedést láttam volna a szemében, ezért felbátorodtam.

-         Szeretlek – suttogtam. Hermione nagyon meglepődött. Vártam, hogy mit fog tenni. Csak álltunk hosszú percekig némán. Már kezdtem feladni a reményt, de az utolsó pillanatban felsikított. Azt gondoltam, hogy az álmosság miatt nehezen jutottak el hozzá a szavaim, de hirtelen elkezdtek omlani belőle a szavak.

-         Harry, én is nagyon szeretlek! Már nem is tudom, hogy mióta! Nagyon sokáig éltem ezzel a tudattal, de a végén már teljesen feladtam. Emiatt szakítottam Ronnal is, mert megtudta, hogy mit érzek irántad! Kívülről nagyon erősnek tűntem, de legbelül annyira féltem, nem is inkább féltettelek – mondta boldogan a lány, de már cseppet sem volt álmos. Végül kéz a kézben lementünk a gyűlésre. Tehát érdemes néha kockáztatni, de az is igaz, hogy kockázat nélkül nincs vereség.